Emlékeim

„Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:

ez volt a múlt, emez a vad jelen, –

hordozd szívedben”

Radnóti Miklós

Az egyetem megnyitásának 55. évfordulója kapcsán a főiskolás fényképeket nézegetve a költő fent idézett sorai jutottak eszembe. A múlt emlékeit megőrző egyik-másik fotó már megsárgult, elhalványult, de a hozzájuk fűződő események élénken élnek bennem.

Boldogság, öröm a szépre, a kellemesre és az izgalmas diákévekre való emlékezés.

Emlékeim között kutatva gondolataim 1959 őszére röpítenek. A főiskola ünnepi megnyitójára Nagyszombatban került sor. A Pedagógiai Intézet első két szemeszterét Pozsonyban töltöttük. Szorgalmasan látogattuk az előadásokat, és készültünk a szemináriumokra. A vizsgaidőszakban csak a tanulásnak szenteltünk minden időnket, de az eredményes vizsgák után felszabadultan vetettük belé magunkat az iskolán kívüli tevékenységekbe.

Pozsonyban 1959-en őszén kezdtük el a felkészülést az 1960-as Spartakiádára (csehszlovák országos sportesemény). Nem nagy kedvvel gyakoroltunk. Bennünket, lányokat inkább más érdekelt volna, de azért becsületesen látogattuk a tornaórákat. A gyakorló kedvünk aztán megjött, amikor már zenére tornáztunk, és a belügyminisztérium katonáival közösen végeztük a szép és a nem éppen könnyű gyakorlatokat. Prágában volt úgy is, hogy több alkalommal a kora reggeli órákban gyakorlatoztunk a strachovi stadionban, ami nem volt nagyon ínyünkre. Végül a programunkat utolsó számként mutattuk be. A legszebb záró kép is a miénk lett. A fővárosból felejthetetlen, gazdag élményekkel tértünk haza.

Gyakran látogattuk a Szlovák Nemzeti Színház előadásait, ugyanis barátnőnk, az akkor még színésznövendék – a későbbi Tiring Viola színművész – ingyenes belépőjegyekkel látott el bennünket. Sok, szép művészi előadásban volt részünk.

Nagy élmény volt számunkra a Carltonban 1960 februárjában megrendezett I. Reprezentációs Bálon való részvétel. Társaságunk jól szórakozott, az élmények maradandóak.

Társadalmi munkán (brigádon) is részt vettünk Pozsonyban, 1960 júliusában. A fotók és emlékeim szerint délelőtt „dolgozgattunk” a külvárosban, délután a Duna partján napoztunk, és jó kis társaságban múlattuk az időt. Szép volt, jó volt, ha csak egy évig is, a szlovák fővárosban a gondtalan diákok életét élni.

A harmadik szemeszter már Nyitrán talált bennünket 1960 őszén. Az új környezetet, a tiszta szlovák várost lassan-lassan megszoktuk. A kollégiumi szobákban vegyesen laktunk a szlovák hallgatókkal. Itt kell megjegyeznem, hogy soha nem volt közöttünk vita vagy harag magyarságunkért, jól megfértünk egymás mellett. A születés- és névnapokat is közösen ültük meg. Naponta sokat futkostunk – mi, lányok, tűsarkú cipőben – előadásról szemináriumra: föl a várba, le a Roosevelt utcára, a kollégium épületébe (KNV).

Tagjai voltunk a több mint 120 tagú, Kopasz és Erdős tanár urak vezette főiskolai vegyes énekkarnak. Részt vettünk Pozsonyban a főiskolások énekkari országos versenyén is, ahol II. helyezettek lettünk a nagyszombati énekkar mögött. Történelmi nevezetességű napon volt ez a verseny, 1961. ápr. 12-én, ezen a napon kerülte meg J. A. Gagarin a Földet (az űrhajózás napja). Emlékezetes fellépésünk volt Zselízen is. Ott több mint 260-an állhattunk a szabadtéri színpadon, amikor az váratlanul leszakadt alattunk. Szerencsére az ijedségen kívül semmi komolyabb baj nem történt.

A ötödik szemeszter elején szakokat választottunk. Mi voltunk a magyar nyelv és irodalom–történelem–zene szakosak. Csoportunk nyolc tagú volt: Balog Csaba, Bogdán Márta, Vícenné Farkas Zsuzsanna, Bocsárszkyné Horváth Ágnes, Hacsi István, Lobocky Mária, Sós Rozália, Wurcel Gábor. Kollektívánk nagyon összetartó volt.  

1961 januárjában sítanfolyamon voltunk Čertovicán. Sok móka, kacagás, esés kísérte a síelés fortélyainak elsajátítását.

Történelmi tanulmányi kirándulásunk célja 1962-ben Selmecbánya nevezetességeinek megtekintése volt. Szlovák és magyar hallgatók vegyesen ültünk az autóbuszban, de a szlovák diákokat nem zavarta, ha mi magyarul társalogtunk. Tiszteltük egymást.

Kultúrcsoportunk értékes, változatos programokkal járta a Nyitra vidéki magyar falvakat, terjesztve a magyar kultúrát. Mindenütt nagy-nagy szeretettel fogadták „művészeinket”.

Mély tisztelet és szeretet tanáraimnak. Álljon itt egy rövid névsor – a teljesség igénye nélkül: Dobos László, Csanda Sándor, Ónodi János, Kiszling Eleonóra, Szeberényi Zoltán, Zsakkay Erzsébet, Kazimírné Pesti Mária, Hevessy Sarolta, Hofer Lajos, Csizmadia Dezső, Lőkös Mária.

„Mind többet gondolok hajdani mestereimre, az elcsendesedett nevelőkre, kik ifjúságom fölé magasodnak megviselten, de méltóságosan, akár a százados fák.” (Benjámin László)

A sok fotó és számtalan pillanatfelvételek évfolyamtársamnak, Lánczos „Öcsinek” köszönhetem. Szép felvételek készültek a várban, a Nyitra folyó partján, több fénykép őrzi a városi ünnepségeken való részvételünket.

Végül 1963 nyarán véget értek a mozgalmas diákévek, diplomával kezünkben létünk ki a nagybetűs életbe. Útravalóul kaptuk: legyünk becsületesek, szorgalmasan végezzük pedagógiai munkánkat, neveljük a magyar felnövekvő nemzedéket.

Hitvallásom: magyar kisebbségben élni Szlovákiában annyi, mint szülőföldön megmaradni, a magyarságért szívvel-lélekkel dolgozni, a magyar nyelvet tovább vinni. Korai ifjúságom diákéveit sajnos már visszahozni nem lehet, de a közös szép élményekre emlékezni még nyílik alkalom. Tisztelettel, szeretettel kell emlékezni az eltávozott csoport- és évfolyamtársakra, szépemlékű tanárainkra.

„…osztani magad: – hogy így sokasodjál;

kicsikhez hajolni: – hogy így magasodjál;

hallgatni őket, hogy tudd a világot;

róluk beszélni, ha szólsz a világhoz”

Váci Mihály fent idézett gyönyörű szavai minden pedagógushoz szólnak. Ezért volt érdemes tanítónak lennem, e nemes, de gyönyörű, felelősségteljes hivatást választani.

„Egy lángot adok, ápold, add tovább.”

                                                                                                          Mgr. Lobocky Mária

Rozsnyó, 2015. április 11.