Én csak „távutas” hallgató voltam

csicsay2 

 A távutas amolyan mondvacsinált szlovákiai magyar szó, mint amilyen a szkripta, a zápocset, az internát meg a hozzá hasonlók (voltak?) annak idején, közelebbről a múlt század hatvanas éveinek elején, amikor én a Nyitrai Pedagógiai Institút, később Fakultás, a mai Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem jogelődjei – ha van egyáltalán ilyen fogalom – levelező hallgatója voltam.

   Az én korosztályom pedagógusi pályára való felkészítése, sőt az egész eddigi életutunk akár szemléltető

példája is lehetne Kárpát-medence 20. századi – eddig még fel nem dolgozott – groteszk szellemtörténetének, teret adva benne a kisebbségi sorsra kárhoztatott nemzettöredékek nevelés- és oktatásügye körüli mellébeszéléseknek.

   Javában dúlt a második világháború, amikor nyakamban fehér gyolcstarisznyával, mezítláb beléptem szülőfalum, Csiliznyárad olajos padlójú iskolájának egyetlen tantermébe, ahol meglepődve láttam, hogy azok a nagylányok, (kis)leventék, akiknek, ha találkoztam velük az utcán, dicsértessékkel illett köszönnöm, ott ültek a hosszú zöld padokban. Az egyik lány odalépett hozzám, kézen fogott és azt mondta: „Isten hozott, Lojzika!”, és beültetett az első padba, amely olyan magas volt, akár a templomi padok, alig látszottam ki belőle.

   Még csak a vesszők és a karikák rajzolgatásánál tartottunk, amikor ránk köszöntött a három évig tartó hosszú vakáció. Arról, hogy leteltével szüleim révén én is a jogfosztottak közé soroltattam be, halvány sejtelmem sem volt. A valóságra akkor kezdtem ráérezni, amikor észrevettem, hogy valami nincs egészen rendben a nevemmel. Én az első Csehszlovák Köztársaság utolsó esztendejének első felében születtem, keresztségben családi hagyományként az Alajos nevet kaptam, azonban a balonyi jegyző, mivel ő cseh nemzetiségű volt, az anyakönyvbe Alois-t írt be, miből kifolyólag én is csehféle gyerek lettem. Zsitva tanító úr viszont 1944 szeptemberében, figyelmen kívül hagyva e tényállást, engem mint Alajost repatriált. Nyilván nem ezt rótták fel neki négy év elteltével, amikor mint állás nélküli hontalant családostul a medvei hídon át kizsuppolták Magyarországra, minket pedig egy Jozef Michalka nevű pályakezdő szlovák fiatalember gondjaira bíztak. Nála én Alojz Čičay lettem. Igaz, a vezetéknevemet később, a hatályos törvények értelmében, helyreigazították, ám a keresztnevem szlovák változata a hivatalos irataimon egészen az 1989-90-es rendszerváltásig megmaradt. Így íródott be az államnyelven kitöltött indexembe, sőt még a diplomám is csak egynyelvű lehetett. Minket (legalábbis engem) a munkaadóim mindvégig úgy kezeltek, hogy a képesítésem csupán magyar tanítási nyelvű iskolákban való munkálkodásra jogosít fel – eszembe sem jutott, hogy máshol is taníthatnék –, holott rajta egy szó sem utal rá, hogy magyar tanító vagyok, amit természetesnek vettem. Vajon ki hinné el, hogy csak akkor döbbentem rá, amikor e sorokat írtam, hogy én a világ bármely országában, bármely nyelven taníthattam volna a tantárgyaimat, ha… (Ki tudja, melyikben milyen törvények voltak, vannak érvényben, hiszen a szocialista tábor országaiban, de még a kilencvenes években is, a külföldön szerzett okleveleket nosztrifikáltatni kellett, annak ellenére is, ha azokat baráti, >> testvéri? << államok intézményei adták ki.)    

   Ha jól emlékszem, az újonnan megnyílt nyitrai főiskolán a pedagógusképzés négyéves volt, én viszont – ráadásul a levelezői tagozaton – három év alatt végezhettem el. Ezt azzal indokolták, hogy akik a pedagógiai szakközépiskolából kerültek ki, azoknak egy év kedvezmény jár. Tegyük fel, ha mindjárt az érettségi után jelentkezem tovább tanulni, ugyanazt a képesítést, mint Nyitrán, kedvezmény nélkül Pozsonyban, két év alatt megszerezhettem volna, de ha a négyéves tagozatot választom, középiskolai tanárként kaphattam volna állást. Csakhogy az ember életében minduntalan ott settenkedik a „volna”. Minket, akiket a háború után újraszervezett tanítóképzőkben (Pozsonyban, Rozsnyón) készítettek fel a pályára, mivel a magyar iskolák tanítók nélkül maradtak, s a hiányt velünk igyekeztek pótolni, úgy rendelkeztek az irányadók, menjünk ki mindjárt tanítani, s aki mégis főiskolát szeretne végezni, megteheti majd távúton. Csupán azt felejtették el megmondani, ha erre kerül a sor, ki mindenkinek lesz beleszólási joga, hogy milyen szaktantárgyakat választhatunk. Én már az alapiskolában, köszönhetően Arany Jánosnak, Jókainak, Mórának, rászoktam a betű ízére, olyannyira, hogy az olvasás máig tartó szenvedélyemmé lett. Mi sem volt hát természetesebb, mint hogyha lehet, a magyar-történelem szakra jelentkezzek. Igen ám, de az iskolánk akkori igazgatója határozottan kijelentette, ő kész támogatni az elhatározásomat, de csak akkor, ha kémia-biológiát leszek hajlandó tanulni, mert a muzslai iskolának más szaktanítóra nincs, és belátható időn belül nem is lesz szüksége. Hozzátette, ez a járási tanfelügyelőknek is a véleménye. Be kellett látnom, e szempontból igaza van. Nős voltam már, családi házban laktunk, mit tehettem mást, felvételiztem a fölöttesem által engedélyezett szakokra. Megvallom, a kémia fölöttébb idegen volt hozzám, illetve én idegenkedtem tőle, de amit kellett, azt megtanultam belőle. Bár nem törekedtem rá, nem is szoktam büszkélkedni vele, az erőfeszítéseim végeredménye piros diploma lett. De mikor baráti körökben valahogy szóba került az én kémiám, el-elsütöttem a régi anekdotát: Úgy vagyok én ezzel, mint a hajdani diák a barátfülével volt. Miután jóllakott vele, felsóhajtott: „Hátha még szeretném is.” Mihelyt lehetőségem nyílt rá, át is passzoltam a hozzá nagyobb affinitással viszonyuló valamelyik kollégámnak. De ez már egy kicsit később történt meg Párkányban. Tehát én Nyitrára távutasként jártam, miközben akár távgyaloglásból is megérdemeltem volna egy „zápocsetot”. Ugyanis a muzslai otthonunk a vasútállomástól mintegy négy kilométerre esett, buszjárat nem volt, maradt hát az apostolok lova. Nyitrán sem akadt más lehetőség, mint a rengeteg bandukolás.

   Akkoriban a szombatok nem voltak szabadnapok, ha előadásokra, konzultációkra mentem, a kollégák nem nagyon örvendtek a helyettesítéseknek, s három éven át minden szünidőmet „összpontosításokon” töltöttem el. A fő tantárgyakat kezdtem megkedvelni, de tőlük még főbbek is akadtak, mint például a marxizmus-leninizmus, a munkásmozgalom és a pedagógia története. A filozófiára és a gazdaságtanra, még ha előtte is állt a jelző: politikai, semmi panaszom (akár többes számban is mondhatnám) nem lehetett, mert kitűnő szakemberek voltak az előadók. Hogy csak egyet említsek meg közülük, a filozófiatanárt, Onódi Jánost. Ha akkor nem tanultam volna meg alaposan a gazdaságtant, aligha lennék képes még csak kapiskálni sem, mi oka lehet annak a rengeteg felfordulásnak, mely ma elárasztja az egész világot. Nem mintha akkoriban nem részesültünk volna belőlük bőven. Sokan mondogatják, abban az időben mindenkinek volt munkája, és nem lehetett csak úgy ukmukfukk szélnek ereszteni embereket. Dehogynem, csak cáfolhatatlan indokot kellett rá találni. Hadd mondjak erre egy példát, hogy csinálták ezt Nyitrán. Egy illető az Institúton pedagógiai tanárként szerepelt, amihez a szólás-mondás szerint annyit értett, mint hajdú a harangöntéshez. Egy hétig hallgattuk zavaros szóáradatát reggel nyolctól este hatig. Beszélt ő mikrokozmoszról, makrokozmoszról, többek között arról is, hogy a balneológia a bálnák feldolgozásával foglalkozó tudomány, mire óriási kacagás tört ki. A rendszer által favorizált pedagógiai tankönyv szerzőiről (Kairov–Goncsarov–Jeszipov–Zankov) külön-külön személyleírást adott, például így: „Itt van, kérem ez a Jeszipov, akivel személyesen is találkoztam, itt a főiskolán. Igen kérem, itt járt és rám mély benyomást tett. Alacsony, szerény, jóindulatú, sánta…”, de a nagy röhejtől nem tudta folytatni az eszmefuttatását, ezért más ostobaságokba kezdett. Nyilvánvalóvá vált, hogy tanárnak alkalmatlan, de nem ezért szabadultak meg tőle, hanem azért, mert a neve asszociált az egyik főúri családéval. Hiába siránkozott a szerencsétlen, hogy semmi köze sincs az arisztokratákhoz, nem kegyelmeztek neki.

   Egyébként, ami a politikai közhangulatot illette, viszonylag csendes korszak volt a miénk, pedig lett volna ok jócskán az elégedetlenkedésre. Soha nagyobb húsmizériát nem éltünk át, mint akkor. Már hajnalban sorakozni kellett a boltok előtt, hogy legalább vasárnap jusson valami kevés a fazékba. Egyik tanárunk, aki mezőgazdász volt – majdnem elfelejtettem, hogy harmadik szakot is tanultam, a munkára neveléstant, pontosabban kerti munka gyakorlatokat, amit a harmadik évben, ki tudja mi oknál fogva, le lehetett volna adni, de én kitartottam mellette, és abból is lediplomáztam – elhordott bennünket a magnemesítő kísérleti gazdaságoktól kezdve a gyümölcsfeldolgozó üzemeken, konzervgyárakon át a vágóhídig. Még az állami hústartalékok nagyraktárát is ki tudta nyittatni előttünk. Egy szót sem szólt arról, hogy nem a termeléssel van probléma, hanem valami mással. Felnőtt emberek voltunk, senki sem tartott igényt kommentárokra.

   Hogy mi volt számunkra az előírt tananyag, előttem sohasem derült ki. Vizsgáztam én a kertészeti alapismereteken kívül talajtanból, általános és részletes növénytermesztésből, pomológiából, állattenyésztésből és mezőgazdasági géptanból is. A gyümölcsfák oltását és szemzését is tanította, helyesebben, kertészekkel taníttatta csoportunknak Göbő tanár úr, bár én már ezeket gyerekkoromban elsajátítottam édesapámtól. Amikor befejeztem tanulmányaimat, tanárom azzal lepett meg, hogy megszólított, jelentkezzem a mezőgazdasági főiskolára előadónak, ahol ő főállásban dolgozik. Megköszöntem neki a szíves invitálást, de nem kívántam élni a lehetőséggel.

   Tantárgyaim közül elsőként említettem a kémiát, és azt is, hogy az mekkora kihívást jelentett számomra, különösen a szervetlen kémia, amihez Sálfalvi Gyula tanár úr írt főiskolai jegyzeteket, azaz „szkriptumot”. Neki, a maga eleganciájával, igazán arisztokratikus volt a megjelenése, hogy mást ne emeljek ki külleméből, mint a tekintély-tiszteletet kiváltó öltönyeit, sétapálcáját, kalapját és a csokornyakkendőjét. Arról nem szólt a fáma, hogy ezeket valaki valaha is szóvá tette volna neki, pedig híre járt, hogy a május elsejei kötelező felvonulásokon Pozsonyban ilyen előkelően jelent meg már az ötvenes években is. Engem egy kicsit Somlay Artúr színészre emlékeztetett. Nála a vizsgák általában fél napig tartottak. Én az első nekibátorodásomat mintegy húsz perc múltán feladtam. Emlékszem, egyik kérdése az volt, mit tudok mondani a nitrogén oxidjairól és a salétromsav(ak)ról. Ő, aki a vizsgázót pipaszó mellett órákon át képes volt türelmesen hallgatni, az én mondandómat folyvást félbeszakította. Nyilván hamar rájött, hogy engem az agyam nem a kémiai egyenletek és a sztöchiometriai problémák kiókumlálására predesztinált. Amikor azt mondtam, hogy a „dinitrogénoxid belélegzése kábulást idéz elő”, ő a mondatomat úgy igazította helyre, hogy „bódulatot”. Majdnem kicsúszott a számon, hogy a könyvében „kábulás” van írva, de hamar észbe kaptam. Más sem hiányzott volna, mint az, hogy értelmetlen vitába bocsátkozzam vele. Inkább megkértem, szíveskedjék nekem egy másik időpontot adni. (Szerencsére nem „termint”, de még terminust sem mondtam, mert tudtam, hogy a háború után Magyarországról jött át Szlovákiába, és az „elfajzott” kifejezésekre roppantul kényes.) Felállt és csak annyit mondott: „kérem, ahogy óhajtja”, és a naptárában keresett nekem egy újabb dátumot. Engem többet soha nem vizsgáztatott félóránál tovább. Az államvizsgán is – esetemben – átengedte szerepét ifjabb kollégájának, Simon Lászlónak. A jegyzeteit később beköttettem, néha leveszem a polcról, és nosztalgiázva bele-belelapozok.

    Sok lenne felsorolni, hogy mint tanárral Nyitrán ki mindenkivel hozott össze a sors. Ők már, ritka kivételtől eltekintve, szakképzett pedagógusok voltak, nem úgy, mint az alapiskolai tanítóim, sőt még középiskolai tanáraim némelyike is, akik párhuzamosan tanultak velünk a tanítóképzőben, a főiskolán, illetve az egyetemen.

   Akkoriban – ez is a kor jellemrajzához tartozik – még nem voltak előadói rangok. Az oktatók kivétel nélkül főiskolai tanítók, „vysokoškolský učiteľ” voltak. Egykori tanáraim közül tudtommal senkiből sem lett professzor, és docens is kevés volt. Számomra meghatározó személyiség volt a biológiatanárom, Öllős Árpád, aki főként a botanikát preferálta. Első előadását azzal kezdte, hogy okvetlenül szerezzük meg a Haraszty Árpád szerkesztette Növénytant és a Jávorka–Csapody-féle Erdő, mező virágai című növényatlaszt. Igen ám, de ezekhez csak Magyarországon lehetett (volna) hozzájutni, az előbbihez már csak valamelyik antikváriumban. Nekem útlevelem sem volt, ezért a Növénytant rokonokkal kellett átcsempésztetnem a határon. Csak mellékesen jegyzem meg, a 111,50 forintos kiadvány „piaci ára”, mire hozzám került, ötszáz forintra rúgott. Figyelembe véve az akkori valutaárfolyamot, több mint félhavi fizetésem ment rá, de megérte. E csodálatos tankönyv már a megjelenésével szenzációt keltett a magyar oktatásügyben. Tán mondanom sem kell, milyen értékes darabja még ma is a könyvtáramnak. Akárcsak Brehmtől Az állatok világa négy kötetbe sűrített, „teljesen átdolgozott” változata. Ennek a megvásárlását is Öllős Árpád ajánlotta. Ő nemcsak jó előadó volt, hanem ízig-vérig tanár, vagyis olyan típus, akit mindenekelőtt az emberi közelség jellemez. Még csak jelét sem adta a tudásbeli fölényének. Annak is tudatában volt, hogy a levelezőkre otthon mekkora terhek nehezednek, hiszen többségük fiatal házas, sőt családos ember volt, s mint falusi tanítókra, nemcsak iskolai, hanem iskolán kívüli, ún. társadalmi feladatok is hárultak, akárcsak a két világháború közötti néptanítókra. Akkor ő Érsekújvárban lakott, onnan utazgatott fel Nyitrára naponta. Ha találkoztunk vele az állomáson, a vonatban közénk ült, elszórakozott velünk, és olyan is előfordult, hogy egy-egy „távhallgatóval” külön beszédbe elegyedett, szinte észrevétlenül kérdéseket tett fel neki, s mire Nyitrára értünk, kérte a kolléga indexét és beírta, mai szóhasználattal élve, a „kollokviumon” szerzett jegyét, s az illető a következő vonattal már mehetett is haza. Árpád – később jó barátság alakult ki közöttünk – magas, jóvágású és víg kedélyű fiatalember volt, aki szeretett tréfálkozni, ám egyszer egy anekdotába illő sztori esett meg vele. A kezdetben mintegy harminc főből összeverbuválódott biológiát (nem kizárólag kémiával társítva) tanuló csoportunk egyik új tagja, aki a pozsonyi vagy tán a brünni főiskoláról csapódott hozzánk, szorongva ült a fapados vagonban. Árpád, mintha szolidaritásból tenné, megkérdezte tőle, vizsgára igyekszik talán, mire ő igent mondott, és hozzátette, hogy valami Öllős nevű tanárhoz. „Nem ismered őt?” – kérdezte a diák tegezve, mert azt hitte, Árpád is olyan távutasféle, mint mi. „Talán egy kicsit” – felelte hamiskás mosollyal. A párbeszéd váratlan fordulattal folytatódott: „Nagy marha ember, mi?” Erre már, akik hallották, összezárt ajakkal másfelé kezdtek tekingetni. „Ami azt illeti, elég nagy” – felelte nevetve a tanár. Mindenki örült, hogy a vonat megállt, s az utasok többsége megindult kifelé. Árpád gyors léptekkel előrement, a diákok lassabban ballagtak, mert még volt idő az előadások, vizsgák kezdetéig. Senki nem szólt az új kollégának, hogy „marhául melléfogtál, komám, de majd meglátjuk, mi sül ki belőle”. Azért akadtak, akik kíváncsian várták a fejleményt, és odaálltak a biológiai szertár elé, mintha ők is vizsgázni akarnának. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és megjelent Árpád frissen vasalt fehér köpenyben, épp hogy bele nem ütközött a delikvensbe, aki a meglepetéstől arra sem volt képes, hogy egy Jó napot!-ot kinyögjön. Hirtelen sarkon fordult, és el akart slisszolni, ám a tanár mintha számított volna rá, utána szólt: „Ne szaladjon el, barátom, jöjjön csak be nyugodtan, nincs semmi baj!” Hogy a vizsga miként zajlott le, arra csak a szenvedő alany örömtől sugárzó arcából lehetett következtetni. Miután az ajtó becsukódott mögötte, úgy vélte, biztonságba került, odasúgta a körülötte levőknek: „Hiszen ez egy ..sza gyerek. Ilyen tanárral még soha nem találkoztam.” Többé mi sem vele. Hogy lemorzsolódásának mi lehetett az oka, örök titok maradt. Mellesleg a nagy létszámú csoportunkból értesüléseim szerint mindössze heten jutottunk el a „promócióig”.

   Hogy a biológia végképp a szívemhez nőtt, azt mindenekelőtt Öllős Árpádnak köszönhetem. A botanikai szigorlatot indexem tanúsága szerint 1963. január 14-én tettem le – ma már szinte elképzelhetetlen az ilyesmi – Öllősék érsekújvári lakásán, az esti órákban. Kérdései a következők voltak: Tropizmusok; Gombák; Rózsafélék rendje és az Egyszikűek osztálya. A felkészülésre egy órát kaptam, de elég volt fél óra is. Mire lehet ebből következtetni? Elsősorban arra, hogy Öllős tanár úr különösen nagy súlyt helyezett a rendszertanra, továbbá, ami még ennél is fontosabb, az összefüggésekben, illetve a rendszer(ek)ben való gondolkodásra. No meg a gyakorlati dolgokra, amit a diplomamunkám témája is igazolhat. Az oklevelemhez csatolt bizonyítványban olvasható a címe: Odonata. Magyarul azt jelenti, szitakötők. Ő javasolta. Egy évig kellett gyűjtenem e gyors röptű, legősibb eredetű rovarokat, kora tavasztól késő őszig Muzsla határának vizes, vizenyős területein. S közben persze megfigyeléseket végeztem, feljegyzéseket készítettem. Aki akkor látott engem a falu lakói közül, rovarhálóval a kezemben, nedves réteken, kanálisok szélében tapicskolni, azt vélhette, flúgos lettem. Egyik idős bácsi egyszer meg is szólított: „Tanító úr, itt hiába akar halat fogni, inkább menjen a Felsőtóra, abba ha belemeríti a szákját, rögtön megtelik ponttyal. Csak vigyázzon, rajta ne kapják!” Jóindulattal a haltenyészetet ajánlotta a figyelmembe.

   A dolgokhoz tán az is hozzátartozik, hogy a már említett botanikai vizsgámon jelen volt egy számomra ismeretlen úr, mint később kiderült, tanárom egyik kollégája volt a mezőgazdasági főiskoláról. A nevét nem jegyeztem meg, csak annyit tudtam meg róla, hogy világhírű entomológus, aki egész életén át a hártyásszárnyúakkal foglalkozott. Hallgatva tanárom dicsérő szavait, kissé közönyösen megjegyezte: „Szóval a kolléga biológusnak készül.” Mire én: „Nem, dehogy, én biológiát tanító pedagógus szeretnék lenni.” Kicsit elgondolkodott, aztán azt mondta: „Nagyon helyes. Mert jegyezze meg barátom, e két szakterület teljesen elüt egymástól.”

  Ezt bizony jó lett volna, ha az akkori és az utánuk regnáló illetékesek is (meg)hallják, mert szerintem a tanítók, tanárok képzését akkor rontották el megbocsáthatatlan felelőtlenséggel, amikor a főiskolákat válogatás nélkül egyetemi szintre emelték. Ráadásul a neveléselméletet, ha úgy tetszik, a pedagógusok szakmai felkészítését összemosták a bölcsészettannal, s lett belőle nem éppen jól sikerült – se hús, se hal – képzés, miáltal a kutatómunka fontossága fölébe kerekedett az emberneveléssel járó feladatok megtanításának.

   Ezt a megjegyzést ne vegye tőlem rossznéven senki, hiszen ez csak egy vén, egykori iskolamesternek a morfondírozása.

                                                                                                               Csicsay Alajos        

Elérhetőségek

Fakulta stredoeurópskych štúdií

Univerzita Konštantína Filozofa v Nitre

Dražovská cesta 4, 949 74, Nitra

tel: +421 37 6408 853

 

NOTE! This site uses cookies and similar technologies.

If you not change browser settings, you agree to it.

I understand