Visszatekintés

Ha az ember elérkezik életének egy-egy fontos állomásához, kerek évfordulóhoz, mérleget készít. (Nemrég múltam hetven éves, s 2014-ben volt ötven éve, hogy diplomát szereztem a Nyitrai Pedagógiai Főiskolán.) Elgondolkozik azon, hogy mit tett jól, mit rosszul, s ha újrakezdhetné, ugyanúgy tenne-e. Ha a pályaválasztást veszem, akkor igennel válaszolok, ez az, amit sohasem bántam meg. Harmincnyolc évet töltöttem ezen a pályán, ebből harmincegy évet a Nagytárkányi

Magyar Tannyelvű Alapiskolában mint orosz nyelv – történelem szakos pedagógus. Nyitrára, a főiskolás évekre is szívesen emlékezem. Életem talán legboldogabb, leggondtalanabb korszaka volt ez, leszámítva a kezdeti időket. Csalódást jelentett, hogy Nyitrára kerültünk (később megszerettem), holott Pozsonyba felvételiztünk. Szlovák volt a vezetés, az internátusban szlovák lakótársakat kaptunk, és még a takarításból is nemzetiségi probléma lett. Írtunk szüleinknek, hogy megyünk haza. Az én szüleim azt válaszolták, hogy bírjak ki egy évet, s aztán majd meglátjuk. Mennyire bölcsek voltak! Azért írtam, hogy a leggondtalanabb évek voltak, mivel csak a tanulás volt a feladatunk, s a jó vizsgaeredmények állandó sikerélményeket jelentettek számomra. Fiatalok voltunk, életvidámak, gyakran szerelmesek. Szerettünk eljárni a magyar bálokra, melyeket a diákvezetőség rendezett, nagyon jó volt itt a hangulat.

Két év elteltével lehetett szakot választani, ez elég nagy fejtörést jelentett. Én magyar – történelem szakos szerettem volna lenni, de nem nyílt ilyen szak. Döntenem kellett a magyar – szlovák, vagy az orosz – történelem szakok között. Az utóbbit választottam, és ezt sem bántam meg. Szerettem ezeket a tantárgyakat tanítani, és tanítványaimmal is sikerült megszerettetnem.

Volt főiskolai tanáraim közül nagyra becsültem évfolyamvezetőnket, Sztolár Istvánt, aki biológiát adott elő, történelemtanárunkat, Kiszling Eleonórát, orosz nyelv tanárainkat, Horváth Istvánt, Ondrejčáková Erikát, magyar nyelv tanárunkat, Révész Bertalant.

A végén megjegyezném, hogy mégis voltam pozsonyi diák. Több mint ötven évesen elvégeztem egy hároméves teológiai tanfolyamot, és azóta hitoktatóként is működtem a mai napig.

Kalkuttai Teréz anyától vett idézettel fejezném be:

„Adni kell adni, mindent odaadni:

Munkát, erőt, életet,

Pénzt, ruhát és kenyeret.

Könnyet, mosolyt, simogatást,

Jószándékot, jóakarást,

Imádságot, egészséget,

Melegséget, élő hitet.

Odaadni akárkinek,

A legelső nincstelennek.

Szeretettel adni, adni,

S érte semmit sem kívánni!”

Mgr. Csicseri Piroska