Nekünk ezt üzente Kossuth Lajos:

Március idusán a külhoni magyarok szíve is hevesebben dobban. 48 történései nem csupán történelmi örökségünk részét képzik, hanem olyan élő köteléket alkotnak, amellyel nemzeti önazonosságunk megőrzésének közös felelőssége is együtt jár. E folytonosság megóvásának záloga pedig a méltó megemlékezés. Ámbár a megemlékezést kísérő felelősség súlya elsőre ellentmondásosnak hathat azzal, hogy közben a szabadságról emlékezünk, sőt, azt folyamatosan újra is vívjuk. Ez a kettősség azonban nem feloldhatatlan ellentét, hanem nemzeti mivoltunk egyik legnemesebb próbatétele. A forradalom és szabadságharc emlékezetének megőrzése ugyanis nem merül ki a múlt felidézésében, hanem a jelenben vállalt tudatos felelősségvállalásunkban teljesedik ki, és saját tapasztalatainkon átszűrve válik  a következő generációk számára is átörökíthető értékké. És; ebben rejlik a megemlékezés valódi jelentősége – nem a kötelező talpramagyarokban, hanem az erkölcsi iránytűnk vezényelte, múltunkra építkező és újraértelmező  folyamatokban.

A kérdés tehát nemcsak az, hogy méltók vagyunk-e örökségünkhöz, hanem az, hogy képesek vagyunk-e azt tartalommal megtölteni a jelenkor kihívásai között, majd továbbadni másoknak.  Ki merjük jelenteni: nemzeti kötelességünket idén is maradéktalanul teljesítettünk.

Hagyományainkhoz hűen nemzetiszín kokárdával díszelgő tömeg töltötte meg a Pedagógiai Kar épületének nagytermét 2026. március 18-án.

A megemlékezés ünnepélyes nyitányaként a Konstantin Filozófus Egyetem Magyar Kórusa lépett színpadra, s előadásukban felcsendült a Szózat, majd az emelkedett hangulatot tovább mélyítette Gárdonyi Zoltán Tartsd meg hazánkat, Isten című kánonja Józsa Mónika vezényletével. A zenei nyitány nemcsak megadta az est alaphangulatát, hanem már az első percekben közösséggé formálta a jelenlévőket.

A konferanszié, N. Tóth Anikó köszöntőjében a márciusi ifjak örökségének szellemében üdvözölte az egybegyűlteket, köztük a közélet, a tudomány és az egyházi élet jeles képviselőit. Az ünnepség ezzel nemcsak egyetemi eseménnyé, hanem a közösségi összetartozás szimbolikus terévé is vált, ahol a múlt és jelen határokon átívelve találkozott.

A kórus ezt követően Reményi Attila Két dal 1848-ból című művét szólaltatta meg, amely Kisfaludy Károly sorain keresztül idézte meg a forradalom szellemiségét. Marek Štrbák zongorakísérete a zene erejével keltette életre bennünk a történelmi múlt emlékképeit.

Az est egyik legkreatívabb és legizgalmasabb pillanata a Nemzeti dal „életrajzának” bemutatása volt. A másodéves hallgatók – Pásztor Lili, Marafkó Marcell és Török Dóra – közvetítésével nemcsak a vers születésének forradalmi pillanata elevenedett meg, hanem annak máig ható ereje is kézzelfoghatóvá vált. A különböző nyelveken megszólaló részletek, valamint a rögtönzött közösségi versmondás élménye új megvilágításba helyezte a jól ismert sorokat. A kérdés – „Rabok legyünk vagy szabadok?” – nem csupán idézetként hangzott el, hanem belső megszólításként érkezett meg a hallgatósághoz.

Az ünnepi műsor egyik kiemelkedő pontját Katona Csaba történész előadása jelentette, aki immár negyedik alkalommal tette tiszteletét a Közép-európai Tanulmányok Kara által szervezett ünnepségen. A Szabadság, szerelem című előadásában nem egyszerűen felidézte a 48-as eseményeket, hanem új nézőpontból világította meg azok jelentőségét, miközben finoman rámutatott arra is, miként válhat a szabadság eszméje a jelenben is személyes és közösségi cselekvéssé. Szónoklatában rámutatott, hogy történelmünk hírhedt alakjai is valójában hozzánk hasonló, hétköznapi emberek voltak.

A negyedéves hallgatók évfolyamfeladatatát idén is nagy várakozás övezte. A „Márciusi álom” című előadás egyszerre volt szórakoztató és mélyen elgondolkodtató: a kar magyar szakos pedagógus hallgatói saját nézőpontjukon keresztül értelmezték újra a forradalom üzenetét. Az előadás frissessége és kreativitása ismét bebizonyította, hogy a márciusi eszmék nem poros emlékek, hanem élő, formálható gondolatok, amelyek minden generáció számára új jelentéstartalommal telnek meg.

A rendezvény végéhez érve ismét a zene kapta a főszerepet. A kórus ezúttal könnyedebb hangvételben szólaltatta meg a Kormorán együttes A költő visszatér című dalát, amely új perspektívából közelítette meg a forradalom költői örökségét. A produkciót Mezei Ádám gitárjátéka és Ravasz Orsolya szólóéneke tette teljessé. Ezt követően a 48-as népdalokból összeállított csokor hangzott el, amelyhez hangszeres kíséret is társult, mégpedig Csáky Máté (hegedű), Oláh Dávid (hegedű), Marczika Boldizsár (brácsa) és Berki Dániel (nagybőgő) közreműködésével, akik virtuóz, elemi erejű játékukkal nemcsak megszólaltatták, hanem szinte életre keltették a márciusi dallamvilágot. A közönséget is magával ragadó produkció és az együtt éneklés pillanatai olyan mély közösségi élményt teremtettek, amelyben egy rövid időre valóban eltűntek a generációk és szerepek közötti határok.

Az ünnepség a Himnusz közös eléneklésével érte el érzelmi tetőpontját – ez a pillanat nem egyszerű lezárás volt, hanem a közösségünk csendes, mégis megrendítő hitvallása. Egyetlen dallá sűrűsödött mindaz, amit kimondani talán nem is lehet: múlt, veszteség, remény és összetartozás.

Az ünnepi műsor lezárultával a közönség nem sietett távozni; a zenei formáció a folyosón szőtte tovább a dallamokat, átszivárogtatva a megemlékezés emelkedettségét a hivatalos tér határain túlra. A tömeg nehezen oszlott, s ez a késleltetett búcsú önmagában is beszédes tanúságtétellé vált arról, hogy az ünnep nem csupán kimondott szavak szintjén manifesztálódott, hanem egy mélyen átélhető, felelős közösségi élménnyé nemesedett. Egy olyan közösen teremtett bensőséges teret létrehozva, amelyben jó volt magyarnak lenni, s amelyből senki sem akart hirtelen kilépni.

Mert március üzenete nem halkul el a taps után. Nem marad a falak között, s nem vész el a történelemkönyvek megsárgult lapjai vagy a hallgatók jegyzeteinek sorai között. Tovább él a kimondott szavakban, az együtt énekelt sorokban, a tekintetekben – mindenekelőtt bennünk.

És; talán ez az, amit nekünk üzent Kossuth Lajos: a szabadság nem örökség, amelyet egyszerűen birtokolhatunk, és nem is egy múzeumba zárt emlék, hanem mindennapi döntés.

Olyan felelősség, amelyet újra és újra vállalnunk kell a saját korunk kihívásai között.

Mert a szabadságra nem elég emlékezni – meg kell tanulnunk méltón élni vele.

S amíg vannak, akik együtt mondják ki: „Rabok tovább nem leszünk”, addig március nem múlt idő. Hanem jelen – és rajtunk múló jövő is.

Szöveg: Bc. Szabó Kitti, Bc. Szűcs Natália (ötödéves mediátorok)
Fotó: Mgr. Szabó Tibor, PhD.