Felejthetetlen emlékek

„... ennyit gyalogol Magyar Jancsika első osztályos korában, hogy megtanulja leírni a nevét.(…) Nyolc év alatt ez 24 000 km. (...) Gyalog, biciklin, buszon felszáll a vicinálisra, döcög, bumlizik. (...) Eltántorog az egyetemig. Leül a mi barátunk. Ijedten, félénken, zavarban, álmosan, fáradtan, ezeréves szorongással és vizsgázik.”

Nem tudom megállni, hogy ne idézzem

Váci Mihályt, mert „A tanyáktól az egyetemig” című írásainak hőse rám is hasonlít, sorsomat vélem felfedezni az övében. Sokoldalú, de szigorú, vallásos és nem humánus nevelés után kerültem a nyitrai főiskolára. Ma már nehezen tudja bárki is megérteni, mit jelentett akkor elhagyni az otthont. Talán a katonák voltak hasonló helyzetben.
Emlékszem az első nyitrai utunkra, este érkeztünk a vasútállomásra. Mintegy jó tündér, várt bennünket egy felsőbb évfolyamba járó lány. Nagy csomagokkal érkeztünk meg a „diákszállóba.” Ma talán a kerületi hivatal található itt. Az első hetek a sok teendő és ismerkedés ellenére szomorúan teltek. Az esték mindig sírással fejeződtek be.
A várost keresztül-kasul cikáztuk, hiszen majdnem minden előadásunk és gyakorlatunk más-más épületben volt. Szinte üdülésnek számított a kétórás előadás a város tükörtermében. Itt elfért az egész évfolyam.
A „diákszálló” zsúfolásig megtelt estefelé. A nagyobb szobákban tizennégyen is laktak. Mi hatan voltunk. Ez luxusnak számított. Kibírtuk, mert készült az új internátusunk a Zobor alatt.
Lassan kialakultak a baráti körök. Ismerkedtünk. Nemcsak a várossal, egymással is. A különböző tájegységről érkezettek más-más nyelvjárással beszéltek. Csodáltuk, élveztük a palócok ízes beszédét. A távolról érkezőket sajnáltuk, mert nem utazhattak haza hetente, kéthetente. A távolra utazás, pl. Kassára, nem volt olcsó mulatság. Ők karácsonyra, húsvétra és a szünidőre utaztak haza.
1963 szeptemberében beköltöztünk a nekünk gyönyörű, kényelmes, új diákszállóba, ahol még októberben sem volt meleg víz, fűtés és főzés. Csak ígérgették „otthonunk” bemelegítését. Mi pedig mindig elhittük az ígéreteket.
Moziba, színházba is eljártunk, persze módjával. Hiszen a diákok zöme egyszerű munkáscsaládból jött, és bizony minden koronára vigyázni kellett.
Ahogy teltek-múltak a hónapok, a 2. és 3. évben alig vártuk, hogy tanulmányi gyakorlatra járhassunk. Először órákat látogatni, majd felállni a katedrára… Mi, magyar tagozatosok sok helyre utaztunk iskolákat látogatni, pl. Gerencsérre, Nagycétényre, Érsekújvárra. Felváltva tanítottuk egy-egy órát. De milyen hosszúnak tűnt az első óra, mégis mennyire rövid volt! Kifogytunk az időből, az új anyag átvételére jóformán nem is maradt idő. Hiába mutogattak az órájukra a jelenlevő évfolyamtársak figyelmeztetésként. Az óra után jött a kiértékelés. Nagycétényben a görög származású igazgató úr még a „tanító néni” ruházatát is értékelte. Sokszor eszembe jut, hogy manapság a farmeres tanító nénik nem tesznek sokat az ízlésfejlesztésért.
Itt a főiskolán tanultam meg, hogy a tudás hatalom. Sosem szabad meghátrálni. Hosszú pályafutásom alatt próbáltam a gyerekekbe plántálni, hogy azoké a jelen és a jövő, akik bátrak és mernek, akik tudnak küzdeni is céljuk megvalósításáért.
Hiszem és vallom, hogy az én korosztályom pedagógusai olyan emberek voltak, akik számára a csengetéssel nem ért véget az oktatás, akik hivatásnak, egész életre szóló emberi, erkölcsi elkötelezettségnek – és nem csupán munkahelynek – tekintették a pedagógusi pályát.
Pedagógusi pályámat szűkebb hazámban, Csallóközben éltem meg. Padányban kezdtem 1964-ben tanítani, majd Gellében (Holice) folytattam 1968-tól. Négy évig igazgatóhelyettes, majd nyolc évig igazgató voltam, és háromszáz tanulóért feleltem. Ha újra kezdhetném, ugyanezt a nehéz, de gyönyörű pályát választanám.
A gyorsuló idő korában, ellentmondásoktól terhes, rosszindulatoktól sem mentes világunkban nehéz, de felemelő érzés, egyszersmind nagy felelősség pedagógusnak lenni. Akik már rég nem a nemzet napszámosai, hanem őrzők és megtartók a strázsán.
Kívánom a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karának, hogy legyen ez az ünnepi évforduló újabb nekilendülés, újabb célkitűzések napja.

Üdvözlettel: Sidóné Szitás Etelka
Gelle, 2015. április 20.