A nyitrai magyar pedagógusképzés 55. évfordulójának tiszteletére

Az emberek szívesen számon tartják az évfordulókat. Jelentős írók, költők, tudósok születési adatait, kulturális vagy történelmi események évfordulóit. A nagyvilág hetek óta a II. világháború befejezésének az évfordulójára készül. Nekünk, szlovákiai magyaroknak is szükséges felidézni a múltat,

az ifjúság emlékeit, melyek között csak a jobb utáni vágyunk és reményünk volt szép, mert a mi utunkat nem egyengette simára a gondoskodó figyelem. A mi korosztályunk magyarjai nem sok biztató szót kaptak, de annál több becsmérlő, ellenséges megnyilvánulást. Ha megfontoljuk, hogy a világ számtalan államában a háború befejezésének hírére az emberek milyen önfeledt örömmel emelték fel fejüket, hogy megkezdjék a félelem nélküli új életüket. Viszont mi, szlovákiai magyarok, nehéz szívvel emlékezünk magunkra, akik bár megszabadultunk a háború rémétől, de az öröm hangja ajkunkra fagyott, amikor rádöbbentünk, hogy a háborús áldozatok után újabb félelemmel vegyült megalázás lesz az osztályrészünk, pedig mi is szebb és boldogabb jövőt akartunk építeni a romok helyébe. De sajnos rádöbbentünk, hogy életünket korlátozó, tiltó rendeletek keresztezik, amelyek provokációnak tartják, ha őseink szülőföldjén anyanyelven köszöntjük egymást. 80 ezer magyar gyerek előtt bezárták az iskolát, s a tanítók többségét szélnek eresztették. 1949-től fokozatosan sikerült megnyitni egyre több magyar iskolát, viszont ekkor meg tanítókban szenvedtünk hiányt. A magyar iskolák eredményes működése érdekében tenni akaró pedagógusok, iskolabarátok és szülők tartós igyekezete végül sikerrel járt. A hatalom lehetővé tette Nyitrán a Pedagógiai Intézet létrehozását.

Illő köszönet jár mindazoknak, akik a kezdeti időszaktól fogva segítettek, de azoknak is, akik a magyar pedagógusképzés nemes hagyományát elkötelezetten fölvállalják, és magasabb szinten továbbviszik.

Kicsindi Károly

Gúta, 2015. április 19.